Lányok! Ez az őrület.

Reggel, hogy megyek hozzá, Ő kér bocsánatot, hogy vétkezett ellenem, mert elbúcsúzott és mégsem halt meg.

És én mosolyogva megsimogatom, és elkezdek beszélgetni vele, mikor legszívesebben ordítva kiszaladnék.

Miért ilyen kegyetlen velünk az élet?

Egyikünk sem tud megnyugodni. Miért kell egy embernek ilyen keservesen megkínlódni utolsó napjait. Még egy- két nap, mire elfolyósodik az egész megtámadott máj, és győzedelmeskedik a tumor mindenek felett. Ezt nézni is borzalom. Aki nem látott ilyet, el sem tudja képzelni. Én sem tudtam eddig.

Ma már azt kértem, minél hamarabb. Csak nekem fájjon. Ő mehessen szabadon.

Annyi a miért, és nincs rá válasz.

Ne haragudjatok, hogy nektek sírom ki bánatom, de csak itt sírhatok, az egész napi tartás után.

Ha nem szólal meg a szobatársak telefonja, akkor holnap megyek. És mind addig, míg kell, míg szüksége van rám.

Hogy utána mi lesz, arra most nem gondolok.  Most ezt kell megoldanom.