Fáradt vagyok.

Az utcát próbálom rendezni, hogy be tudjam füvesíteni, mert talán a fűnyíró, még egy mozgatható gép a számomra.

Napok óta a tyúkoknak vágom innen a gazt, mert végre elkezdtek tojni. Eddig csak potyáztak, ették a drága eleséget. Most be kell nekik hozni, mert különben kés alá szaladnak.

Vártam az ásó emberemet, de úgy látszik ma nem tetszett neki a munka, mert nem jött. Na, majd holnap kezdjük újra a várakozást.

Rossz volt bejönni, mert régi szokás szerint, fogtam a telefont, hogy drága Sárikámnak panaszkodjak a fáradtság miatt, dicsekedjek, hogy egy keveset tudtam dolgozni, de a vonalba csak a csend fogadott, és itt a könnyeim.

Tudom, tudom, hogy így a jobb, de nagyon hiányzik nekem.

 Nem tudok a temetőbe kimenni, mert az, ami ott van, már nem Ő.

Ő az utolsó kézszorítása után elindult elment, hisz már akkor küldtem, kértem, hogy menjen, hisz várják ott is. Szabaduljon meg végre a földi szenvedéstő, hisz oly sok méretett rá. Az akkor bennem maradt könnyek most találtak utat.