kedd

Végre, volt eső. Elég viharosan indult, de végül nem okozott különösebb károkat.

Még vihar előtt hátra mentem a kertbe, hogy a tíz szem barackomból megmentsem a pár érettet, mert több nem termett az idén. Kampóval óvatosan lehúztam az ágakat, hogy vigyázva tenyerembe ölelhessem áhított sárga testüket, mikor az egyik megharagudva rám, gyors szabad esésnek indulva elhagyta eddigi biztosnak tűnő helyét, és egyre gyorsulva engem vett célba. Nem figyelve a dolgok ijetén fordulatára, a fejemen landolt. Mind ez nem volt elég, a szentem moníliás volt. Ez érthetőbb kifejezéssel rohadtat jelent. De nagyon. Az ütközésfolyamán, a becsapódás következtében, a hajam és a homlokom domborulatáról szép lassan több ágon meg is indult lefelé. A dolgok mint sem folyhattak volna másként, ekkor kellett, hogy megjelenjen a Manólány. Először le dermedt, hogy mi történt velem, de közelebb érve, mikor a látvány megvilágosult éles elméje előtt szemét nem tudván levenni rólam, röhögő görcsbe kezdett vonaglani. Ez akár egy fizetett hastánc órát is tudott pótolni.

Így történt az én barack betakarításom.