Nem hittem, hogy ennyire nehéz vesztesnek lenni!

Győzedelmeskedik a másik fél, és magával fogja vinni drága nővérkémet. Zűrös volt a reggel, mielőtt oda értem volna. Azzal fogadott, hogy „meghalok". Na ne tudjátok milyen nehéz volt lenyelnem a döbbenetet. Ezt még elütöttem a köszönéssel.

De mikor később a kezem fogva, miközben simogattam az arcát, azt kérte, „hogy most már engedj el, ne tarts itt tovább, mert te tartasz vissza", nehéz volt megszólalnom. Mit mondhattam: ha ez a kívánságod fájó szívvel megteszem.

Közbe hívásomra megjött a fia, menye? És tőlük is elbúcsúzott a drága, mindig gyöngének tartott nővérkém.

Mondjátok, hogy lehet valakinek a haldoklása alatt ennyi ereje, hogy mással törődjön. Már csak a sima infúzió megy.

Elküldött minket. Azt hiszem utoljára pusziltuk meg egymást.

Most lesem a telefont.

Ha nem szólal meg, reggel megyek hozzá.

Szeretném még egyszer átölelni. De közbe arra gondolok, hogy milyen önző vagyok. A magam fájdalmát siratom.

SÁRIKÁM, ha azt kívántad, adassék meg neked mielőbb a kívánt nyugalom. Mondtam neked, hogy nagyon szeretlek. Ha annyira akarod, menj a másik úton. Ami távol visz tőlem. Elengedlek, és szeretetem fog kísérni utadon.

 Legyenek angyal szárnyaid, és könnyedén lebegve szárnyalj új otthonod felé.